Cikkek Archívum - Szakrális Tér Közösség

Ez itt a világvége?

2023.02.01.2022.12.09. Szerző: szakraliste

Kérem szépen, ez itt a világvége? Mert akkor megnyomnám a kiszállás gombot…

Hol vagyunk mi emberek? Hol van őseink természettel összefonódott világa? Hol vannak gyermekeink igazi meséi és a csoda-könyvek az életünkből, melyeknek minden sorában eredendő igazságok lapulnak? Hol van a termékenység a meddő nők méhében? Hol vannak az igazi, mély identitások, az ősi női-férfi energiák, az igazi princípiumok? Hol van, az igaz szerelemből születő mély vágy e pornóval átitatott virtuális felfokozódásban? Hol vannak a „megállás pillanatok”, amikor ráérünk egymás szavaira figyelni, kinyitni szívünket-lelkünket-szellemünket egy másik emberi lény felé, hogy befogadjuk, átérezzük rezgéseit, érzéseit, gondolatait? Hol van ez az odafordulás? Hol van egyáltalán a bármire is való figyelem, ebben a rohanó világban, ahol az utcán összefutva megkérdezzük „hogy vagy?”, de a választ végighallgatni már nincs idő… Hol van a gyermekinkkel együtt készített, kézzel fabrikált játék, amiben életre kel a szeretet, a mesevilág, az együtt eltöltött idő varázsa? Gépesített lett a játék. Gépiesített lett a szeretet.. Hol vannak a régi falusi lagzik, amikor a falu „összesütötte-főzte” az ételeket és együtt voltak az örömben? Hol van az emberbaráti önzetlen segítség a bajban? Hova tűnt mindez? Amikor a faluban feljelentjük a szomszédot, mert ugatott a kutyája és büdös a tyúkól? Emberek! Hova tűntek az értékek? Az igazi, szívből, szeretetből, hálából szőtt igaz, valódi kötelékek? Hova tűnt a figyelem? Hova tűnt az EMBER??? Ez itt tényleg a világvége?

„Ha közelít a sötétség, jön a tél, a teremtés összegyűjti az élet továbbviteléhez szükséges legfontosabb anyagokat, tudást, energiát, és magokat alkot. Ezek a magok hosszú ideig – néha évezredeken keresztül – őrzik az élet mintáját, majd ha újra kedvezővé válnak a körülmények, kicsíráznak és újjáteremtik az életet.” (Géczy Gábor)

Szenvedünk a gazdasági válságtól, a háborútól. Tényleg olyan az egész, mint a világvége. Úgy érezzük, bármelyik pillanatban megszűnhet minden… Kínlódunk attól, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a munkahelyünkön, a kapcsolatainkban, hogy átgázolnak rajtunk és semmibe vesznek minket…. Felháborodunk, hogy nem adják meg nekünk a tiszteletet és nem vesznek ember-számba. Hogy tűrnünk kell a fájdalmakat, mert hónapokig nem kapunk időpontot az orvosnál és rettegünk, talán kibírjuk-e addig élve? Félünk, hogy ha bajunk les,z senki nem segít majd és magunkra maradunk. Dühösek vagyunk a minket ért „iagazságtalanságok” miatt. Indulatosak leszünk, amikor nem a megfelelő hangnemben szólnak hozzánk.

Hát kérdem én, mit vár az emberiség? Mit vár a társadalom? Amikor nem tiszteljük egymás idejét: elkésünk, nem megyünk, nem szólunk, nem jelzünk, amikor előre egyeztetett időpontban meg kellett volna jelennünk. Amikor nem vesszük fel a telefont, mert éppen úgy döntünk (bármit is ígértünk korábban), hogy mégsem „érünk rá”, mégsem akarunk foglalkozni az adott szavunkkal.

Amikor merő lustaságból és kényelemből előre elkészített és jó alaposan tartósított élelemiszereket eszünk, amit csak néhány pillanatra be kell dobni a mikróba és kész! Amikor bekapcsoljuk a tv-t, a laptopot, tablettet és előre gyártott konzerveket kapunk, készre gyártott információkat, csakis azért, hogy megölje a saját, belső vízióinkat, eltompítsa a szellemiségünket és eldugítsa az érzelem-csapjainkat az a sok, felfokozott érzelem, ami árad ezekből a „hazugládákból”. És sorolhatnám.

Mintha valami porszem került volna a gépezetbe valahol, valamikor korábban és egyre inkább bénítaná az egész rendszert, mert az a pici porszem mára már egy óriási kőrengeteg lett. Áthatolhatatlan sziklafallá változott… Azt gondolom a szeretet hiányzik az embereknek. És ennek hiányában különböző pótcselekvéseket választanak, ami a külsőségre épül, hogy „ha nem vagyok boldog, legalább irigyeljenek”… És mindenféle külső dologból próbálunk energiához jutni, feltöltekezni, pótlódni, hogy azt mutathassuk magunkról: „minden a legtökéletesebb rendben van”. És közben belülről rothad az alma…

Az kell, hogy az ember jól érezze magát ott, ahol van, ne kényszerüljön sehová sem menekülni. Hogy megtanuljon hálásnak lenni a „van”-ért és nem harácsolni, nem irigyelni a másét, aki hajlandó küzdeni és áldozatokat hozni. Mindig a magunk portáljának (lelki-szellemi oszlopainknak) építésével kellene foglalkoznunk. Vissza kellene térnünk a Földhöz is, meghívni a természet erőit, bízni az általa adott gyógyító energiákban, visszaadni neki, amit elvettünk tőle, hogy kiapadhatatlan legyen és örökkön gondoskodhassék rólunk… Valahol nagyon elromlott ez…

…És mást tenni nem tudunk, csak ön-önmagunkat alakítani, hogy túl tudjuk haladni mindezt. Túl tudjunk rezegni azon a bizonyos világvége állapoton. Hogy felismerjük a tetteinket, vállaljuk azokat és alakítsuk át őket a jövőben jócselekedetekké. Nem a másikra kell mutogatni, hanem magunkat kell rendbe szedni. Nincs joga annak beszélni, aki maga nem mutat példát. Önmagunkat kell átnevelni. Vagy visszanevelni? Hogy újra ott tartsunk, ahol az őseink voltak? Lehet, hogy most a hátrafelé haladás lenne az előrehaladás? Azt mondom, fontoljuk meg! Ki-ki saját maga. Belül. Ehhez nem kell közönség. Most az egyszer ne a kirakatnak dolgozzunk. Legyen ez egy olyan küldetés, amit senki nem lát, csak mi magunk tudjuk. Mert most erre van szükség! Nem a nagy szavakra, nem a véleményezésre és bírálatra, azt sokkal könnyebb! Nem! Most a forradalom a szívekben kell! Hogy az emberi értékek újra biztos pilléreken nyugodhassanak… Újra ki kell magunkban alakítani, gondos, míves munkával! Időt, energiát és fáradtságot nem kímélve. Mert csak ez menteheti meg az Embert, az emberiséget a világvégétől. Egy olyan világban, ahol lenne mindenből elegendő. Lenne elég víz, elég élelem. A Föld, ha visszaadnánk neki, amit elvettünk, folytonosan ontaná nekünk amilye van. Pl. visszakomposztálással és hogy a vegyi anyagokkal nem öljük meg finom testét. Ha a gazdagok, ahol bőség, felesleg és pocsék van, megosztanák többleteiket oda, ahol hiány, éhezés, betegség és halál van. Beteg az a társadalom, ahol az egyik pazarol, a másik éhen hal. Nem győzöm hangsúlyozni, ott történik mindez, ahol lenne mindenkinek elegendő és harmóniában élhetne az ember az emberrel és ember a természettel.

Hozzál egy döntést most! Ne várakozzál! Mert kifutunk az időből. Te mit akarsz?

Miért van körülötted negatív ember?

2023.02.01.2022.07.07. Szerző: szakraliste

Talán ismered te is az érzést, amikor az életedbe jönnek olyan ciklusok, amikor érzed, hogy valahogy minden rendben van. Harmonikusan működnek a dolgaid és az emberi kapcsolataid is felhőtlenek, afféle nyugalmas-békés időszak, sehol egy lehúzó, negatív ember.

Aztán egyszercsak történik valami, belép az életedbe valaki, aki felborít mindent. És magával hozza a negatív energiát: megjelenik benned a félelem, vagy a kudarc, vagy a harag, vagy éppen a csalódottság érzése. Aztán valahogy úgy érzed, hogy valami elromlott…

A legrosszabb esetben elkezded hibáztatni az illetőt, vagy a helyzetet és kiprojektálod egy külső tényezőre a negatív érzelmeid okát. Bele sodródsz az önsajnálatba, és máris az áldozat szerepben találod magad.

Jó esetben felteszed magadnak a kérdést: mit rontottam el már megint? De van, hogy ilyenkor is hibázhatsz valakit, aki ebben az esetben pontosan önmagad. És itt kezdődnek a véget nem érő, analizáló, boncolgató, racionális elme munkák. Meg akarod érteni mi volt benned a hiba. Mi az, amit rosszul gondoltál vagy rosszul cselekedtél. És értsd meg, hogy ebben az esetben is csak kivetítesz! Mégpedig arra a tanuló, gyakorló lényre, aki ebben az életedben testesült meg. Pedig pontosan azért jött ide, hogy ezeket megtapasztalja, hogy átélje, megélje, feldolgozza és transzformálja ezeket az információkat, hogy megértse, hogy az egységbe, Isten felé kell törekednünk. Nincs hiba! Minden pontosan úgy történik, ahogy Isten megálmodta.

Amikor negatív ember jelenik meg körülötted az életedben, nem azért van, és nem azért jön, hogy bárkit is hibáztathass. A dualitást jött el megmutatni, tehát azért, hogy a végleteken keresztül megértsd, hogy az út végén minden egy. Hogy gyakorolhassál az abban való létben, ahol egyre kevésbé engedsz teret a hullámzó érzelmeknek. Ezután úgy nézz egy ilyen emberre, mint a legnagyobb Tanítódra! Aki eljött, hogy felismerd önmagad, és egyre közelebb kerülhess a benned létező Istenihez. Csak megmutatja még a kétségeidet, a félelmeidet, a dühödet, az önbizalomhiányodat. De ne félj, mert mindannyiunknak vannak ilyen érzései! Azért jöttünk, hogy legyőzzük őket és a tanításaik által felemelkedhessünk az érzelem nélküli legmagasabb szintű béke-szeretet állapotba.

Képzeld el, ha soha nem jönnének ilyen emberek az életedbe, nem is ismerhetnéd meg azt, hogy ki vagy. Azért jönnek, hogy kihozzák belőled és megmutassák, ki az, aki vagy, és ki az, aki még nem vagy. Hagyd a folyamatot, szemlélődj és transzformálj! De semmiképp ne essél kétségbe!

Miért nehéz az elengedés?

2023.02.01.2022.06.07. Szerző: szakraliste

Mintha én kötném fel a lábamra a mázsás súlyokat, aztán bevetődöm a hullámok közé és vergődök később a tó alján nagy szenvedéssel. Talán már mindannyian voltunk így az életben, ki hosszabb, ki rövidebb ideig. Mégis, miért olyan nehéz az elengedés?

Mint a szájzárat kapott harcikutya, úgy csüngök néha egy-egy megrekedt gondolaton és megrekedek vele együtt én is.

Azok a gondolatok tudnak makacsul megragadni, amik gyökeret eresztenek olyan mintáinkba, amikre nem figyeltünk oda. Nincsenek jó vagy rossz mintáink, részeink, csak gondozottak és gondozatlanok. Általában gondozatlan mintáink okozzák a csavarokat az életünkben. Nem ismertük meg őket, így látszólag fékevesztetten garázdálkodnak az életben. A megfogalmazásban is érződik, hogy a nem felismert, megismert, megszeretgetett és megnevelt részeink integrálatlannak tűnhetnek, mintha “valami rajtam kívül eső dolog” generálná ezeket a helyzeteket.

Ha nem merünk lemerülni legmélyebb bugyrainkba, kinyitni a hetedik ajtót is, szemébe nézni az oroszlánnal, akkor szelidítetlen és látszólag felfoghatatlan módon fog ki-ki csapni lelkünk egy-egy darabja.

Nagyon fontos a bátorságunk. Az a bátorság, ami belőlünk fakad, de rajtunk túlmutat és az áramló nagybetűs Szeretettel való kapcsolódásban megkérdőjelezhetetlen.

Keressük meg a legmélyebb válaszainkat. Kérdezzünk és a válasz, az az első, megkérdőjelezhetetlen igazság, bennünk van. Csak csendben kell lennünk, hogy meghalljuk. És nézzünk szembe vele. Ismerjük meg, öleljük magunkhoz. Önmagában nem rossz. Csak elburjánzott, nem metszettük meg, vadhajtásokkal teli. De a részünk. És gondos szerető munkálkodással majd “sárkányokkal szánthatsz, vethetsz”, saját segítőiddé válnak. Mind-mind a lelked fontos darabjai.

Amikor nem tudom eloldozni a béklyóimat és hagyni, hogy szabadon szárnyalhassak, akkor félek. Kint állok a szakadék peremén, mint valami westernhős, akit a rendőrök odáig kergettek, ahonnan már nincs más kiút, csak, hogy ugorjak. De a filmekben is főhösünk mindig megtorpan egy pillanatra. Kicsúsznak a kavicsok a lába alól, belezuhannak a ködös szakadékba és por lengi be a tájat. A film még csak az egynegyedénél jár, szóval feltételezhetjük, hogy valamilyen formában lesz kiút a helyzetből, mégis lélegzetvisszafojtva, félve várjuk a következő képeket. A főhős végül vesz egy nagy levegőt és csukott szemmel, mint egy műugró veti alá magát a mélybe. Nincs más kiút. Félelem nélkül veti bele magát az ismeretlen karjaiba, amitől addig annyira félt.

Merthogy félünk az ismeretlentől is. Hiszen nem tudjuk, mi vár ott ránk. Tudjuk, hogy a film egynegyedénél járunk, hogy biztosan lesz valahogy, ahogy eddig is. Szépen lassan mindig alkalmazkodtunk az új helyzetekhez, túléltük azokat a részeket is, amiről úgy gondoltuk, hogy soha nem történhetnek meg velünk és végül ott álltunk a közepén. Ám kapaszkodunk az ismertbe, az elképzeltbe, a biztonságosnak tűnőbe. Mert nem bízunk magunkban, abban a bennünk rejlő erőben, ami a legváratlanabb helyzetekben is képes előtörni és átlendíteni minket a nehézségeken. Bízzunk abban, hogy az isteni gondviselés, az erő forrása elapadhatatlan és nem válogat. Egységesen áramlik, rezeg szét az univerzumban mindenbe és mindenkibe. Átáramlik rajtunk keresztül is, energiája feltölt minket és puha, biztonságos karokkal fon körbe minket és vezet utunkon.

Persze az elengedés során félhetünk attól is, hogy, ha elengedünk most valakit, később nem szeret majd senki. A szeretet nélküliség az ember nagy félelmei közé tartozik.

Sokszor mindent megteszünk azért, hogy szeressenek. A fejünkben ilyenkor faragunk a saját magunkba vetett hitből és a lényünket alkotó szeretet rezgéséből. Képesek vagyunk elnyomni a csendben hallható belső figyelmeztetéseinket, a belső válaszokat. Legyintünk a jelzésekre, amelyeket testünk, lelkünk és szellemünk igyekszik küldeni felénk. Ilyenkor leszűkítjük határainkat, többet engedünk meg másoknak, mint ahogy azt valóban szeretnénk. De a szeretet tisztelet is egyben. Tisztelet mások és saját magunk iránt is. Az a rezgésfolyam, ami most éppen mi vagyunk, nem tud kisebb lenni, mint ami. Az pontosan annyi szeretet-rezgés és pontosan annyi tiszteletet érdemel magunktól, mint bárki más. Legyünk hűek magunkhoz, másokhoz és az áramláshoz. Mi magunk vagyunk a szeretet, ezt soha nem felejthetjük el.

Bízzunk ebben az utazásban, hullámban, ami körbevesz, vegyünk egy nagy levegőt és vessük bele magunkat abba a biztonságos ismeretlenbe, amitől félünk.

A jutalmunk önmagunk lesz, egymást ölelő lélekdarabjainkkal, a végtelen Szeretet rezgésében.

A szeretetkoldus

2023.02.01.2022.06.07. Szerző: szakraliste

Aki szomjazik a szeretetre, az még nem találta meg a szeretet forrását, mert az, aki tudja, hogy hogy tud a csendességével kapcsolódni, nem kívül rezeg. Nem kívül keresi azt a bizonyos forrást, nem szeretetkoldus akar lenni, mert tudja, hogy a patak eredése önmagában van.

Nem keresi a külső visszajelzéseket.

Az, aki képes az elejtett szeretetmorzsákat mohón kapkodni föl, az más visszajelzéseitől tartja függővé lényét. Hangulatát. A mindennapjait. Életvitelét.

Képtelenek vagyunk ilyenkor az elengedésre, a nemet mondásra és a lezárásra, így az emberekkel való kapcsolódásunk is megváltozik, mikor szeretetkoldusként éljük az életünket.

Olyan dolgokat is megteszünk bizonyos helyzetekben, amik szeretetállapotunkban meg sem fordulnának a fejünkben. Alább adjuk saját magunk értékét, nem tudunk nemet vagy igent mondani azokra a helyzetekre, amit tiszta, szerető gondolatban meg sem fogalmaznánk. A fej-száj-kéz hármas közötti út megszakad, nem őszintén beszélünk vagy cselekszünk a gondolatainkhoz képest. Gondolatainkat pedig átszövi a kétség és a félelem.

Csak azért, mert úgy véljük, szükségünk van más szeretetére. Más felénk fordulására ahhoz, hogy egy fokkal értékesebbnek gondoljuk magunkat.

Pedig a belső rezgésünkben ilyenkor erősen hallható disszonancia üvölt. Ott motoszkál hátul az érzés, hogy a másik nem Ő, csak tárgya az önmagunkról kapott képért folyó harcunknak. Mert bár valahogy mégsem az áradó szeretet táplálja ezt a kapcsolatot -érezzük belül-, de kívül mégis azt gondoljuk, hogy ő szebbé teheti az életünket. Vele majd több leszek, jobb leszek, az ő felém fordulása azt jelenti: szerethető vagyok. Ha elnéz a másik, már kétségbe vagyunk esve, hogy jajj, egyedül maradok.

És ettől a szeretetkoldus fél.

Mert elfelejtette az áramló szeretethez vezető belső út vonalát, elejtette a fonalat. A szeretetkoldus lámpása fényét elfújta a szél és nem lát bent, a sötétségben semmit az útból.

A szeretetkoldus pont ezért nem szereti a sötétet. Az állandó külső fényáradatot keresi. Mert nincs belső fénye. Nem szereti a csöndet. Zajt kell folyton csapnia. És nem szeret egyedül maradni, mert akkor látszólag, a materialista világban egyedül van, mint a kisujjam és nem figyel rá senki.

Amikor a fizikai világban az állandó figyelem létét szeretnénk látni, azt akarjuk érezni, hogy mások által megbecsültek vagyunk, akkor csak kifelé nézünk. A külvilágban keressük a jeleket, hogy szerethetők vagyunk. Ilyenkor materiális sikereket hajszolunk, a rivaldafény tesz minket valakivé. Látszólag.

Állandó megfelelési kényszerben vagyunk ilyenkor. Olyan vélt elvárásoknak szeretnénk megfelelni, amik csak a mi fejünkben léteznek. Arról, hogy mások mit gondolhatnak rólunk. Milyennek láthatnak minket.

Ez valójában rendkívül fárasztó életvitel. Állandóan monitorozzuk a környezetet, visszaigazoló jeleket keresve és állandóan generálva azokat.

Cselekedeteinket kényszerűen hozzuk létre, nem őszinte átadásban. Aszerint alakítjuk viselkedésünket a világban, hogy torz tükrünkben milyennek láthatnak az emberek. Az átadás rezgésében áramolva, hullámozva folyik az idő. A szeretet könnyeden hatja át az életet. Minden olyan egyszerűnek tűnik, a dolgok jönnek egymás után. A szeretet rajtunk keresztül áramlik a világra, amely így természetes fényben láttatja a minket körülölelő világot.

Nem mutat többet, mint ami, de nem is láttat kevesebbet. Részesei lehetünk a valós, könnyed igazságnak. Nem nézünk a dolgokra úgy, mint jók és rosszak. Így önmagunkról sem alkotunk ítéletet. Nem vagyunk jók vagy rosszak, mind csak tényszerű részesei vagyunk ennek a rezgő fénynek, szeretetnek. A polaritásba nem sorolható lényekké válunk ebben a képben, pusztán csak létezünk.

Ebben az állapotban nem szükséges a rivaldafény, mert minden természetes ragyogásával tölti be a rendelkezésére álló teret.

Nem vágyakozunk az elismerő pillantások után, mert mindenféle extra ránk eső figyelem nélkül egyek vagyunk a többi emberrel, egységként alkotva a szeretetrezgést. Nem kell, hogy többek legyünk a másiknál, és nem kell azt éreznünk, hogy kevesebbek akár, hisz rájövünk, hogy mind egyek és ugyanazok vagyunk. Nem különbek. És ilyenkor valójában nem is vágyunk arra, hogy különbek legyünk. A szeretetben való együttrezgésben testvérei vagyunk egymásnak, nem lenyomandó ellenfelek.

A szeretet állapotában őszintén beszélünk és cselekszünk, hisz gondolataink is a szeretet körül forognak. Ebben az állapotban a tükrünk nem is torz, de még csak nem is létezik. Mert tükörképünk vizslatása nélkül is tudjuk, ismerjük saját magunk hiteles formáját, tudjuk tiszta érzéseit, ismerjük őket és hallgatunk lelkünk hangjaira. Nincs szükségünk a hiteles kép kialakításához külső véleményre.

Szeretet alapú kapcsolódásra vagyunk készek, mert érezzük, hogy kivel rezeghetünk tényleg együtt.

Zaj helyett csönd.

Rivaldafény helyett tiszta fény.

Kívülre tekintés helyett belső figyelem.

Bent és kint.

Átadásban..

Próbáljunk most nemet mondani

2023.02.01.2022.06.07. Szerző: szakraliste

Próbáljunk most nem engedelmeskedni. Most aztán nemet mondunk!

Próbáljunk csak nemet mondani.

“Köszönöm, nem kérek. Ma nem tudok Neked segíteni. Nem mennék el veletek a hétvégén, szükségem van a pihenésre. Nem vállalom be ezt a projektet. Nem tudom most Neked ezt kölcsönadni. Nem vagyok nyitott most az ismerkedésre.”

Hány embernek ugrott görcsbe a gyomra, ahogy csak olvasta ezeket a sorokat?
Miért volt kényelmetlen ezeket a “nem”-eket átélni?

Senkit sem bántottunk meg vele, csak nemet mondtunk bizonyos dolgokra.

Akármit is mondunk, mondhatjuk azt tapintatlanság nélkül. Az igent is. De a nemet is. Ha gondolunk valamire, úgy mondjuk, ahogy a gondolatainkban megfogalmazódott és azt is cselekedjük, akkor miért érezzük magunkat rosszul tőle?

Talán ezt hallottuk otthon?
“Fogadj szót apukának!

Édesanyád mindig segített Neked, hát ezt sem tudod Neki megtenni?
Na, ezt az utolsó falatot már csak nem hagyod ott, most aztán majd ki kell dobjam!”

Akármilyen mélyről jön is ez a feszültség, vajon mi lehet az oka, hogy nehezen mondunk nemet?
Mindig érdemes a mélyére ásni a dolgoknak, megtalálni a valódi miérteket.

Ahogy eljutok a végső miérthez, egy dolog merül fel bennem: félelem a szeretet hiányától. Ha nemet mondok, attól félek, hogy nem leszek szerethető. Nem fognak szeretni. Egyedül maradok. Nem hiszem el, hogy ha felvállalom magamat, akkor az elég lesz ahhoz, hogy szerethető legyek.

Akár evolúciós oldalról nézem, akár az egó irányából, végső soron nem akarunk egyedül maradni.

És mégis mit nyerünk azzal, hogy idejében nemet mondunk?

Hívek maradunk a bensőnkkel szemben.

Nyugalmat, belső békét és a belső csend megőrzését kapjuk cserébe.

Öntudatunk, önbizalmunk, önismeretünk a helyén van, hitünk az egységben tiszta és folytonos, így nem kételkedünk.

Valójában nem az a lényeg, hogy amit kimondunk az éppen igen vagy nem legyen. Az a lényeg, hogy egységben legyen azzal a rezgéssel, ami együtt hullámzik a rajtunk keresztül áramló felsőbb tudattal. Érezzük, ha ez a kapcsolat felbomlik. Nyugtalanok leszünk, zaj keletkezik a belső csend helyén, nyom a lelkünk, figyelmünk a felszínen pásztáz. Nem látjuk a fától az erdőt olyankor.

A szeretet nem mond mindig igent. A szeretet néha nemet mond. A szeretet nem ad magából többet vagy mást, mint ami. Nem is képzeli magáról azt, hogy ha többet vagy mást ad, akkor több vagy jobb lesz.

Őszintén és önzetlenül cselekedni nem azt jelenti, hogy mindig igent mondunk. Mikor így teszünk, felismerjük teljes önvalónkat. Egységben vagyunk belső, magasabb tudattal egy rezgésen lévő lényünk igényeivel és ehhez hűen kommunikálunk, majd pedig cselekszünk. Ilyen szeretetből cselekedni és szeretetből nem cselekedni is.

Tiszta, igaz, szeretetteljes döntés.

Ez jól hangzik?

Pedig ebbe beletartozik az is, ha néha nemet mondunk.

Az utolsó falatra, az udvarlóra, a családtagnak, a kollégának, a következő tárgyra.

Talán nem is olyan nehéz ez, mint ahogy először gondoltuk…

Lezárás, fájdalom?

2023.02.01.2022.06.01. Szerző: Markus Barbara

A lezárása valaminek olyan, mint a főzés. Ha elkészült az étel, elzárjuk a lángot. Nem adunk több energiát az ételnek. Nem akarjuk túlfőzni és a serpenyőről vakarni az odasült részeket. Nem adunk több energiát a fájdalomnak, a helyzetnek, annak a gondolatnak, ami végig ott motoszkál a fejünkben.

A lezárás gondolati átcsoportosítás.

Szelektálás.

Tisztítás.

A lezárás hit.

Bizalom.

A félelem átlényegülése.

Amikor félünk, amikor nem vagyunk kapcsolódásban a lelkünkkel és így az egyetemes tudattal, az kirekesztés. Kiesés a rezgésből, az áramlásból. Kirekesztjük magunkat az isteni rezgésből.

Olyan gondolatoknak adunk ilyenkor energiát, a fókuszunkat arra irányítjuk, amibe szépen-lassan beleszorulunk, kitölti az agyunkat és így a mindennapjainkat is. Lehet ez honvágy, önostorozás, egy szerettünk halála, hogy szeretetem a jó ember irányába áramlik-e vagy, hogy kijövök-e hónap végén a pénzemből. Mintha jegyet vennénk újra és újra ugyanarra a filmre, aminek már kívülről tudjuk a szövegkönyvét, mégsem megyünk ki a teremből.

Nem nézünk más filmet helyette, nem lépünk ki a teremből és lépünk újra vissza a tiszta tudatba. Már bejárt ösvényeket járunk be újra és újra, annak ellenére, hogy tudjuk, hová vezet, tudjuk, mi lesz a vége.

Félünk változtatni. Félünk, hogy esetleg majd rosszabb lesz. Félünk a fájdalom létezésétől.

Pedig a fájdalom nem más, mint egy jelzőlámpa.

Fizikai és lelki síkon is a fájdalom visszajelzés, figyelmeztetés.

Azt mutatja csak, hogy figyelj, itt most történik valami, amire eddig két napja, két hete, két évtizede nem figyelsz! Gyere, foglalkozz velem, mert ez így nem mehet tovább!

A finom rezgéseinkre nem reagáltunk, nem voltunk egységben a testünkkel és a lelkünkkel. A tudatunk bent ült a moziban és már negyedszerre nézte meg azt a bizonyos filmet. Mert túl sokáig vagy túl rövid ideig akartunk az áramlás részesei lenni. Ki be akartunk ugrálni ebből az isteni rezgésből, mert nincs bennünk hit a felsőbb intelligencia felé ilyenkor, dolgozik az egónk, nélkülözve minden hitet és alázatot.

A fájdalom gúzsba köt, mégis ismerős közeget teremt. Tudjuk, mi következik belőle. Így bár ugyanazt a fájdalmas teret adjuk meg magunknak, mégis kényelmes, ismerős.

Nem szeretjük a változásokat.

Milyen nehéz a fizikai síkon is meggyógyulni! Nem mintha nem lenne most fájdalmas, nem keletkezne hátrányunk a fizikai állapotunkból, mert nem tudunk miatta futni többet vagy nem tudunk megenni bizonyos ételeket, azaz korlátozva vagyunk a mindennapjainkban. Ezek az állapotok mégis kapaszkodók. Ismerős helyzetek, amivel akár fel is menthetjük magunkat bizonyos kényelmetlen szituációk alól.

Mert bizony az egészséges állapot azt mutatja, hogy képes vagyok megugrani az akadályokat. A testem képes a továbblépésre, terhelhető, képes regenerálódni, nincsenek a teljesítőképességünknek határai. De ez bármennyire vágya mindenkinek, mégsem annyira csábító számunkra, mint ahogy elsőre tűnik. Mert az egészséges test azzal jár, hogy, ha képes vagyok rá, akkor meg is kell csinálnom. Ki kell lépnem az eddig megszokott körülményeimből. És utána vállalnom kell érte a felelősséget. Hisz ilyenkor nem csak a cselekvésre vagyok képes, hanem hogy mindezt be is tudom építeni magamba. Képes vagyok rá, megteszem és úgy megyek tovább, hogy tudatában vagyok a cselekedeteimnek és ezentúl így folytatom az utam.

Hisz a felsőbb isteni intelligencia részesének lenni nem az, hogy fejet hajtunk egy előre megírt sorsútnak, ráállunk az előre megírt ösvényére és nem teszünk azért, amerre menni szeretnénk, hanem csak sodródunk a körülményekkel.

Az isteni rezgés részesének lenni annyi, hogy egységben vagyunk vele, tudatában vagyunk az intelligenciának és annak, hogy teremtő ereje áthat minket és rajtunk keresztül áramlik. Az egységnek lenni azt jelenti, hogy hiszünk abban, ami átsző bennünket, bízunk a legfelsőbb energiában, át tudunk lényegülni azzá, ami összefog minket és a rajtunk keresztül áramló isteni energiával, a szeretettel magával töltjük meg a tereket és idősíkokat. Néha a fájdalom, a nehézségek is megjelenhetnek, amiket alázattal elviselünk, hiszen hiszünk önmagunkban és az isteni rezgésben.

Ha nem hiszünk, akkor félünk.

A félelem hiányállapot. A nagyon akarás következménye. A félelem a szeretet hiánya.

A két végpont a félelem és a hit. Ha hiszünk, akkor bízunk. Bízunk magunkban, abban a végtelen rezgésben, az isteni tudat mindent átszövő hullámaiban, amihez mi is kapcsolódunk, kapcsolódni tudunk.

Ahhoz az isteni tudathoz, amiből a világ is áll. Ami látszólag a semmiből hoz létre több száz méter magas fákat, levegőt, amely éltet minket és az emberi testet magát is, amely csodálatos kis sejtjeivel majdnem minden körülmények között képes a létezésre. Hát miért is kételkedünk ennek a mély, rezgő intelligenciának az erejében?

Vagy miért is kételkedünk magunkban? Miért kételkedünk abban, hogy nem tudjuk létrehozni ezt a kapcsolatot? Ott van legbelül, minden sejtünket átjárja és, ha elég figyelmesen hallgatunk magunkba, ott vannak finom rezgés-gondolatainkban, intuícióinkban, szívünk legmélyén.

Kapcsolódjunk a szeretet frekvenciához és teremtsük meg azt, amire valóban létezésünk mutat, az áramlásra, a másokkal való egységre, a szeretetre.

Végtelen testi és lelki egészség és energia birtokában vagyunk. Ha hiszel és nem kérdőjelezel meg mindent, köztük magadat is, akkor csak lélegezz, figyelj, gondolj, tegyél. Az egyetemes szeretet és te olyan vagy, mint a Möbius-szalag. Nincs eleje és vége, nem különválasztható, folytonos és önmagába visszatérő. Újra csak kisarjad az élet, újraindul, újat teremt és végül visszatér önmagába.

Tehát a lezárás hit. Fókuszpont-áthelyezés. A lezárás nem felejtés. A lezárás segít újra visszakerülni a felsőbb intelligencia rezgésébe. A lezárás az, amikor kijövünk a moziból. És nem vesszük meg a hatodik jegyet is.

Csak legyünk bizalommal.

És ne felejtsük el elzárni a gázt! 😉

Ez itt a világvége?

Miért van körülötted negatív ember?

Miért nehéz az elengedés?

A szeretetkoldus

Próbáljunk most nemet mondani

Lezárás, fájdalom?

Amikor félünk, amikor nem vagyunk kapcsolódásban a lelkünkkel és így az egyetemes tudattal, az kirekesztés. Kiesés a rezgésből, az áramlásból. Kirekesztjük magunkat az isteni rezgésből.

Fizikai és lelki síkon is a fájdalom visszajelzés, figyelmeztetés.

A félelem hiányállapot. A nagyon akarás következménye. A félelem a szeretet hiánya.

Iratkozz fel a Minitréningünkre

Szakrális Tér Közösség

Információk

Közösségi Média

Iratkozz fel a Minitréningünkre

Szakrális Tér Közösség

Információk

Közösségi Média