Elengedés

Miért nehéz az elengedés?

Mintha én kötném fel a lábamra a mázsás súlyokat, aztán bevetődöm a hullámok közé és vergődök később a tó alján nagy szenvedéssel. Talán már mindannyian voltunk így az életben, ki hosszabb, ki rövidebb ideig. Mégis, miért olyan nehéz az elengedés?

Mint a szájzárat kapott harcikutya, úgy csüngök néha egy-egy megrekedt gondolaton és megrekedek vele együtt én is.

Azok a gondolatok tudnak makacsul megragadni, amik gyökeret eresztenek olyan mintáinkba, amikre nem figyeltünk oda. Nincsenek jó vagy rossz mintáink, részeink, csak gondozottak és gondozatlanok. Általában gondozatlan mintáink okozzák a csavarokat az életünkben. Nem ismertük meg őket, így látszólag fékevesztetten garázdálkodnak az életben. A megfogalmazásban is érződik, hogy a nem felismert, megismert, megszeretgetett és megnevelt részeink integrálatlannak tűnhetnek, mintha “valami rajtam kívül eső dolog” generálná ezeket a helyzeteket.

Ha nem merünk lemerülni legmélyebb bugyrainkba, kinyitni a hetedik ajtót is, szemébe nézni az oroszlánnal, akkor szelidítetlen és látszólag felfoghatatlan módon fog ki-ki csapni lelkünk egy-egy darabja.

Nagyon fontos a bátorságunk. Az a bátorság, ami belőlünk fakad, de rajtunk túlmutat és az áramló nagybetűs Szeretettel való kapcsolódásban megkérdőjelezhetetlen.

Keressük meg a legmélyebb válaszainkat. Kérdezzünk és a válasz, az az első, megkérdőjelezhetetlen igazság, bennünk van. Csak csendben kell lennünk, hogy meghalljuk. És nézzünk szembe vele. Ismerjük meg, öleljük magunkhoz. Önmagában nem rossz. Csak elburjánzott, nem metszettük meg, vadhajtásokkal teli. De a részünk. És gondos szerető munkálkodással majd “sárkányokkal szánthatsz, vethetsz”, saját segítőiddé válnak. Mind-mind a lelked fontos darabjai.

Amikor nem tudom eloldozni a béklyóimat és hagyni, hogy szabadon szárnyalhassak, akkor félek. Kint állok a szakadék peremén, mint valami westernhős, akit a rendőrök odáig kergettek, ahonnan már nincs más kiút, csak, hogy ugorjak. De a filmekben is főhösünk mindig megtorpan egy pillanatra. Kicsúsznak a kavicsok a lába alól, belezuhannak a ködös szakadékba és por lengi be a tájat. A film még csak az egynegyedénél jár, szóval feltételezhetjük, hogy valamilyen formában lesz kiút a helyzetből, mégis lélegzetvisszafojtva, félve várjuk a következő képeket. A főhős végül vesz egy nagy levegőt és csukott szemmel, mint egy műugró veti alá magát a mélybe. Nincs más kiút. Félelem nélkül veti bele magát az ismeretlen karjaiba, amitől addig annyira félt.

Merthogy félünk az ismeretlentől is. Hiszen nem tudjuk, mi vár ott ránk. Tudjuk, hogy a film egynegyedénél járunk, hogy biztosan lesz valahogy, ahogy eddig is. Szépen lassan mindig alkalmazkodtunk az új helyzetekhez, túléltük azokat a részeket is, amiről úgy gondoltuk, hogy soha nem történhetnek meg velünk és végül ott álltunk a közepén. Ám kapaszkodunk az ismertbe, az elképzeltbe, a biztonságosnak tűnőbe. Mert nem bízunk magunkban, abban a bennünk rejlő erőben, ami a legváratlanabb helyzetekben is képes előtörni és átlendíteni minket a nehézségeken. Bízzunk abban, hogy az isteni gondviselés, az erő forrása elapadhatatlan és nem válogat. Egységesen áramlik, rezeg szét az univerzumban mindenbe és mindenkibe. Átáramlik rajtunk keresztül is, energiája feltölt minket és puha, biztonságos karokkal fon körbe minket és vezet utunkon.

Persze az elengedés során félhetünk attól is, hogy, ha elengedünk most valakit, később nem szeret majd senki. A szeretet nélküliség az ember nagy félelmei közé tartozik.

Sokszor mindent megteszünk azért, hogy szeressenek. A fejünkben ilyenkor faragunk a saját magunkba vetett hitből és a lényünket alkotó szeretet rezgéséből. Képesek vagyunk elnyomni a csendben hallható belső figyelmeztetéseinket, a belső válaszokat. Legyintünk a jelzésekre, amelyeket testünk, lelkünk és szellemünk igyekszik küldeni felénk. Ilyenkor leszűkítjük határainkat, többet engedünk meg másoknak, mint ahogy azt valóban szeretnénk. De a szeretet tisztelet is egyben. Tisztelet mások és saját magunk iránt is. Az a rezgésfolyam, ami most éppen mi vagyunk, nem tud kisebb lenni, mint ami. Az pontosan annyi szeretet-rezgés és pontosan annyi tiszteletet érdemel magunktól, mint bárki más. Legyünk hűek magunkhoz, másokhoz és az áramláshoz. Mi magunk vagyunk a szeretet, ezt soha nem felejthetjük el.

Bízzunk ebben az utazásban, hullámban, ami körbevesz, vegyünk egy nagy levegőt és vessük bele magunkat abba a biztonságos ismeretlenbe, amitől félünk.

A jutalmunk önmagunk lesz, egymást ölelő lélekdarabjainkkal, a végtelen Szeretet rezgésében.

Generic filters
Exact matches only
Search in title
Search in content
Search in excerpt