Szeretet koldulás

A szeretetkoldus

 Aki szomjazik a szeretetre, az még nem találta meg a szeretet forrását, mert az, aki tudja, hogy hogy tud a csendességével kapcsolódni, nem kívül rezeg. Nem kívül keresi azt a bizonyos forrást, nem szeretetkoldus akar lenni, mert tudja, hogy a patak eredése önmagában van.

Nem keresi a külső visszajelzéseket.

Az, aki képes az elejtett szeretetmorzsákat mohón kapkodni föl, az más visszajelzéseitől tartja függővé lényét. Hangulatát. A mindennapjait. Életvitelét.

Képtelenek vagyunk ilyenkor az elengedésre, a nemet mondásra és a lezárásra, így az emberekkel való kapcsolódásunk is megváltozik, mikor szeretetkoldusként éljük az életünket.

Olyan dolgokat is megteszünk bizonyos helyzetekben, amik szeretetállapotunkban meg sem fordulnának a fejünkben. Alább adjuk saját magunk értékét, nem tudunk nemet vagy igent mondani azokra a helyzetekre, amit tiszta, szerető gondolatban meg sem fogalmaznánk. A fej-száj-kéz hármas közötti út megszakad, nem őszintén beszélünk vagy cselekszünk a gondolatainkhoz képest. Gondolatainkat pedig átszövi a kétség és a félelem.

Csak azért, mert úgy véljük, szükségünk van más szeretetére. Más felénk fordulására ahhoz, hogy egy fokkal értékesebbnek gondoljuk magunkat.

Pedig a belső rezgésünkben ilyenkor erősen hallható disszonancia üvölt. Ott motoszkál hátul az érzés, hogy a másik nem Ő, csak tárgya az önmagunkról kapott képért folyó harcunknak. Mert bár valahogy mégsem az áradó szeretet táplálja ezt a kapcsolatot -érezzük belül-, de kívül mégis azt gondoljuk, hogy ő szebbé teheti az életünket. Vele majd több leszek, jobb leszek, az ő felém fordulása azt jelenti: szerethető vagyok. Ha elnéz a másik, már kétségbe vagyunk esve, hogy jajj, egyedül maradok.

És ettől a szeretetkoldus fél.

Mert elfelejtette az áramló szeretethez vezető belső út vonalát, elejtette a fonalat. A szeretetkoldus lámpása fényét elfújta a szél és nem lát bent, a sötétségben semmit az útból.

A szeretetkoldus pont ezért nem szereti a sötétet. Az állandó külső fényáradatot keresi. Mert nincs belső fénye. Nem szereti a csöndet. Zajt kell folyton csapnia. És nem szeret egyedül maradni, mert akkor látszólag, a materialista világban egyedül van, mint a kisujjam és nem figyel rá senki.

Amikor a fizikai világban az állandó figyelem létét szeretnénk látni, azt akarjuk érezni, hogy mások által megbecsültek vagyunk, akkor csak kifelé nézünk. A külvilágban keressük a jeleket, hogy szerethetők vagyunk. Ilyenkor materiális sikereket hajszolunk, a rivaldafény tesz minket valakivé. Látszólag.

Állandó megfelelési kényszerben vagyunk ilyenkor. Olyan vélt elvárásoknak szeretnénk megfelelni, amik csak a mi fejünkben léteznek. Arról, hogy mások mit gondolhatnak rólunk. Milyennek láthatnak minket.

Ez valójában rendkívül fárasztó életvitel. Állandóan monitorozzuk a környezetet, visszaigazoló jeleket keresve és állandóan generálva azokat.

Cselekedeteinket kényszerűen hozzuk létre, nem őszinte átadásban. Aszerint alakítjuk viselkedésünket a világban, hogy torz tükrünkben milyennek láthatnak az emberek. Az átadás rezgésében áramolva, hullámozva folyik az idő. A szeretet könnyeden hatja át az életet. Minden olyan egyszerűnek tűnik, a dolgok jönnek egymás után. A szeretet rajtunk keresztül áramlik a világra, amely így természetes fényben láttatja a minket körülölelő világot.

Nem mutat többet, mint ami, de nem is láttat kevesebbet. Részesei lehetünk a valós, könnyed igazságnak. Nem nézünk a dolgokra úgy, mint jók és rosszak. Így önmagunkról sem alkotunk ítéletet. Nem vagyunk jók vagy rosszak, mind csak tényszerű részesei vagyunk ennek a rezgő fénynek, szeretetnek. A polaritásba nem sorolható lényekké válunk ebben a képben, pusztán csak létezünk.

Ebben az állapotban nem szükséges a rivaldafény, mert minden természetes ragyogásával tölti be a rendelkezésére álló teret.

Nem vágyakozunk az elismerő pillantások után, mert mindenféle extra ránk eső figyelem nélkül egyek vagyunk a többi emberrel, egységként alkotva a szeretetrezgést. Nem kell, hogy többek legyünk a másiknál, és nem kell azt éreznünk, hogy kevesebbek akár, hisz rájövünk, hogy mind egyek és ugyanazok vagyunk. Nem különbek. És ilyenkor valójában nem is vágyunk arra, hogy különbek legyünk. A szeretetben való együttrezgésben testvérei vagyunk egymásnak, nem lenyomandó ellenfelek.

A szeretet állapotában őszintén beszélünk és cselekszünk, hisz gondolataink is a szeretet körül forognak. Ebben az állapotban a tükrünk nem is torz, de még csak nem is létezik. Mert tükörképünk vizslatása nélkül is tudjuk, ismerjük saját magunk hiteles formáját, tudjuk tiszta érzéseit, ismerjük őket és hallgatunk lelkünk hangjaira. Nincs szükségünk a hiteles kép kialakításához külső véleményre.

Szeretet alapú kapcsolódásra vagyunk készek, mert érezzük, hogy kivel rezeghetünk tényleg együtt.

Zaj helyett csönd.

Rivaldafény helyett tiszta fény.

Kívülre tekintés helyett belső figyelem.

Bent és kint.

Átadásban..

Generic filters
Exact matches only
Search in title
Search in content
Search in excerpt