Lezárás, fájdalom?

A lezárása valaminek olyan, mint a főzés. Ha elkészült az étel, elzárjuk a lángot. Nem adunk több energiát az ételnek. Nem akarjuk túlfőzni és a serpenyőről vakarni az odasült részeket. Nem adunk több energiát a fájdalomnak, a helyzetnek, annak a gondolatnak, ami végig ott motoszkál a fejünkben.

A lezárás gondolati átcsoportosítás.

Szelektálás.

Tisztítás.

A lezárás hit.

Bizalom. 

A félelem átlényegülése. 

Amikor félünk, amikor nem vagyunk kapcsolódásban a lelkünkkel és így az egyetemes tudattal, az kirekesztés. Kiesés a rezgésből, az áramlásból. Kirekesztjük magunkat az isteni rezgésből.

Olyan gondolatoknak adunk ilyenkor energiát, a fókuszunkat arra irányítjuk, amibe szépen-lassan beleszorulunk, kitölti az agyunkat és így a mindennapjainkat is. Lehet ez honvágy, önostorozás, egy szerettünk halála, hogy szeretetem a jó ember irányába áramlik-e vagy, hogy kijövök-e hónap végén a pénzemből. Mintha jegyet vennénk újra és újra ugyanarra a filmre, aminek már kívülről tudjuk a szövegkönyvét, mégsem megyünk ki a teremből.

Nem nézünk más filmet helyette, nem lépünk ki a teremből és lépünk újra vissza a tiszta tudatba. Már bejárt ösvényeket járunk be újra és újra, annak ellenére, hogy tudjuk, hová vezet, tudjuk, mi lesz a vége.

Félünk változtatni. Félünk, hogy esetleg majd rosszabb lesz. Félünk a fájdalom létezésétől.

Pedig a fájdalom nem más, mint egy jelzőlámpa.

Fizikai és lelki síkon is a fájdalom visszajelzés, figyelmeztetés.

Azt mutatja csak, hogy figyelj, itt most történik valami, amire eddig két napja, két hete, két évtizede nem figyelsz! Gyere, foglalkozz velem, mert ez így nem mehet tovább!

A finom rezgéseinkre nem reagáltunk, nem voltunk egységben a testünkkel és a lelkünkkel. A tudatunk bent ült a moziban és már negyedszerre nézte meg azt a bizonyos filmet. Mert túl sokáig vagy túl rövid ideig akartunk az áramlás részesei lenni. Ki be akartunk ugrálni ebből az isteni rezgésből, mert nincs bennünk hit a felsőbb intelligencia felé ilyenkor, dolgozik az egónk, nélkülözve minden hitet és alázatot.

A fájdalom gúzsba köt, mégis ismerős közeget teremt. Tudjuk, mi következik belőle. Így bár ugyanazt a fájdalmas teret adjuk meg magunknak, mégis kényelmes, ismerős.

Nem szeretjük a változásokat.

Milyen nehéz a fizikai síkon is meggyógyulni! Nem mintha nem lenne most fájdalmas, nem keletkezne hátrányunk a fizikai állapotunkból, mert nem tudunk miatta futni többet vagy nem tudunk megenni bizonyos ételeket, azaz korlátozva vagyunk a mindennapjainkban. Ezek az állapotok mégis kapaszkodók. Ismerős helyzetek, amivel akár fel is menthetjük magunkat bizonyos kényelmetlen szituációk alól.

Mert bizony az egészséges állapot azt mutatja, hogy képes vagyok megugrani az akadályokat. A testem képes a továbblépésre, terhelhető, képes regenerálódni, nincsenek a teljesítőképességünknek határai. De ez bármennyire vágya mindenkinek, mégsem annyira csábító számunkra, mint ahogy elsőre tűnik. Mert az egészséges test azzal jár, hogy, ha képes vagyok rá, akkor meg is kell csinálnom. Ki kell lépnem az eddig megszokott körülményeimből. És utána vállalnom kell érte a felelősséget. Hisz ilyenkor nem csak a cselekvésre vagyok képes, hanem hogy mindezt be is tudom építeni magamba. Képes vagyok rá, megteszem és úgy megyek tovább, hogy tudatában vagyok a cselekedeteimnek és ezentúl így folytatom az utam.

Hisz a felsőbb isteni intelligencia részesének lenni nem az, hogy fejet hajtunk egy előre megírt sorsútnak, ráállunk az előre megírt ösvényére és nem teszünk azért, amerre menni szeretnénk, hanem csak sodródunk a körülményekkel.

Az isteni rezgés részesének lenni annyi, hogy egységben vagyunk vele, tudatában vagyunk az intelligenciának és annak, hogy teremtő ereje áthat minket és rajtunk keresztül áramlik. Az egységnek lenni azt jelenti, hogy hiszünk abban, ami átsző bennünket, bízunk a legfelsőbb energiában, át tudunk lényegülni azzá, ami összefog minket és a rajtunk keresztül áramló isteni energiával, a szeretettel magával töltjük meg a tereket és idősíkokat. Néha a fájdalom, a nehézségek is megjelenhetnek, amiket alázattal elviselünk, hiszen hiszünk önmagunkban és az isteni rezgésben.

Ha nem hiszünk, akkor félünk.

A félelem hiányállapot. A nagyon akarás következménye. A félelem a szeretet hiánya.

     A két végpont a félelem és a hit. Ha hiszünk, akkor bízunk. Bízunk magunkban, abban a végtelen rezgésben, az isteni tudat mindent átszövő hullámaiban, amihez mi is kapcsolódunk, kapcsolódni tudunk.

 Ahhoz az isteni tudathoz, amiből a világ is áll. Ami látszólag a semmiből hoz létre több száz méter magas fákat, levegőt, amely éltet minket és az emberi testet magát is, amely csodálatos kis sejtjeivel majdnem minden körülmények között képes a létezésre. Hát miért is kételkedünk ennek a mély, rezgő intelligenciának az erejében?

 Vagy miért is kételkedünk magunkban? Miért kételkedünk abban, hogy nem tudjuk létrehozni ezt a kapcsolatot? Ott van legbelül, minden sejtünket átjárja és, ha elég figyelmesen hallgatunk magunkba, ott vannak finom rezgés-gondolatainkban, intuícióinkban, szívünk legmélyén.

 Kapcsolódjunk a szeretet frekvenciához és teremtsük meg azt, amire valóban létezésünk mutat, az áramlásra, a másokkal való egységre, a szeretetre.

 Végtelen testi és lelki egészség és energia birtokában vagyunk. Ha hiszel és nem kérdőjelezel meg mindent, köztük magadat is, akkor csak lélegezz, figyelj, gondolj, tegyél. Az egyetemes szeretet és te olyan vagy, mint a Möbius-szalag. Nincs eleje és vége, nem különválasztható, folytonos és önmagába visszatérő. Újra csak kisarjad az élet, újraindul, újat teremt és végül visszatér önmagába.

 Tehát a lezárás hit. Fókuszpont-áthelyezés. A lezárás nem felejtés. A lezárás segít újra visszakerülni a felsőbb intelligencia rezgésébe. A lezárás az, amikor kijövünk a moziból. És nem vesszük meg a hatodik jegyet is.

Csak legyünk bizalommal.

És ne felejtsük el elzárni a gázt! 😉

Generic filters
Exact matches only
Search in title
Search in content
Search in excerpt