Ez itt a világvége?

Kérem szépen, ez itt a világvége? Mert akkor megnyomnám a kiszállás gombot…

Hol vagyunk mi emberek? Hol van őseink természettel összefonódott világa? Hol vannak gyermekeink igazi meséi és a csoda-könyvek az életünkből, melyeknek minden sorában eredendő igazságok lapulnak? Hol van a termékenység a meddő nők méhében? Hol vannak az igazi, mély identitások, az ősi női-férfi energiák, az igazi princípiumok? Hol van, az igaz szerelemből születő mély vágy e pornóval átitatott virtuális felfokozódásban? Hol vannak a „megállás pillanatok”, amikor ráérünk egymás szavaira figyelni, kinyitni szívünket-lelkünket-szellemünket egy másik emberi lény felé, hogy befogadjuk, átérezzük rezgéseit, érzéseit, gondolatait? Hol van ez az odafordulás? Hol van egyáltalán a bármire is való figyelem, ebben a rohanó világban, ahol az utcán összefutva megkérdezzük „hogy vagy?”, de a választ végighallgatni már nincs idő… Hol van a gyermekinkkel együtt készített, kézzel fabrikált játék, amiben életre kel a szeretet, a mesevilág, az együtt eltöltött idő varázsa? Gépesített lett a játék. Gépiesített lett a szeretet.. Hol vannak a régi falusi lagzik, amikor a falu „összesütötte-főzte” az ételeket és együtt voltak az örömben? Hol van az emberbaráti önzetlen segítség a bajban? Hova tűnt mindez? Amikor a faluban feljelentjük a szomszédot, mert ugatott a kutyája és büdös a tyúkól? Emberek! Hova tűntek az értékek? Az igazi, szívből, szeretetből, hálából szőtt igaz, valódi kötelékek? Hova tűnt a figyelem? Hova tűnt az EMBER??? Ez itt tényleg a világvége?

 

„Ha közelít a sötétség, jön a tél, a teremtés összegyűjti az élet továbbviteléhez szükséges legfontosabb anyagokat, tudást, energiát, és magokat alkot. Ezek a magok hosszú ideig – néha évezredeken keresztül – őrzik az élet mintáját, majd ha újra kedvezővé válnak a körülmények, kicsíráznak és újjáteremtik az életet.”   (Géczy Gábor)

 

Szenvedünk a gazdasági válságtól, a háborútól. Tényleg olyan az egész, mint a világvége. Úgy érezzük, bármelyik pillanatban megszűnhet minden… Kínlódunk attól, hogy kiszolgáltatottak vagyunk a munkahelyünkön, a kapcsolatainkban, hogy átgázolnak rajtunk és semmibe vesznek minket…. Felháborodunk, hogy nem adják meg nekünk a tiszteletet és nem vesznek ember-számba. Hogy tűrnünk kell a fájdalmakat, mert hónapokig nem kapunk időpontot az orvosnál és rettegünk, talán kibírjuk-e addig élve? Félünk, hogy ha bajunk les,z senki nem segít majd és magunkra maradunk. Dühösek vagyunk a minket ért „iagazságtalanságok” miatt. Indulatosak leszünk, amikor nem a megfelelő hangnemben szólnak hozzánk.

Hát kérdem én, mit vár az emberiség? Mit vár a társadalom? Amikor nem tiszteljük egymás idejét: elkésünk, nem megyünk, nem szólunk, nem jelzünk, amikor előre egyeztetett időpontban meg kellett volna jelennünk. Amikor nem vesszük fel a telefont, mert éppen úgy döntünk (bármit is ígértünk korábban), hogy mégsem „érünk rá”, mégsem akarunk foglalkozni az adott szavunkkal.

Amikor merő lustaságból és kényelemből előre elkészített és jó alaposan tartósított élelemiszereket eszünk, amit csak néhány pillanatra be kell dobni a mikróba és kész! Amikor bekapcsoljuk a tv-t, a laptopot, tablettet és előre gyártott konzerveket kapunk, készre gyártott információkat, csakis azért, hogy megölje a saját, belső vízióinkat, eltompítsa a szellemiségünket és eldugítsa az érzelem-csapjainkat az a sok, felfokozott érzelem, ami árad ezekből a „hazugládákból”. És sorolhatnám.

Mintha valami porszem került volna a gépezetbe valahol, valamikor korábban és egyre inkább bénítaná az egész rendszert, mert az a pici porszem mára már egy óriási kőrengeteg lett. Áthatolhatatlan sziklafallá változott… Azt gondolom a szeretet hiányzik az embereknek. És ennek hiányában különböző pótcselekvéseket választanak, ami a külsőségre épül, hogy „ha nem vagyok boldog, legalább irigyeljenek”… És mindenféle külső dologból próbálunk energiához jutni, feltöltekezni, pótlódni, hogy azt mutathassuk magunkról: „minden a legtökéletesebb rendben van”. És közben belülről rothad az alma…

Az kell, hogy az ember jól érezze magát ott, ahol van, ne kényszerüljön sehová sem menekülni. Hogy megtanuljon hálásnak lenni a „van”-ért és nem harácsolni, nem irigyelni a másét, aki hajlandó küzdeni és áldozatokat hozni. Mindig a magunk portáljának (lelki-szellemi oszlopainknak) építésével kellene foglalkoznunk. Vissza kellene térnünk a Földhöz is, meghívni a természet erőit, bízni az általa adott gyógyító energiákban, visszaadni neki, amit elvettünk tőle, hogy kiapadhatatlan legyen és örökkön gondoskodhassék rólunk… Valahol nagyon elromlott ez…

És mást tenni nem tudunk, csak ön-önmagunkat alakítani, hogy túl tudjuk haladni mindezt. Túl tudjunk rezegni azon a bizonyos világvége állapoton. Hogy felismerjük a tetteinket, vállaljuk azokat és alakítsuk át őket a jövőben jócselekedetekké. Nem a másikra kell mutogatni, hanem magunkat kell rendbe szedni. Nincs joga annak beszélni, aki maga nem mutat példát. Önmagunkat kell átnevelni. Vagy visszanevelni? Hogy újra ott tartsunk, ahol az őseink voltak? Lehet, hogy most a hátrafelé haladás lenne az előrehaladás? Azt mondom, fontoljuk meg! Ki-ki saját maga. Belül. Ehhez nem kell közönség. Most az egyszer ne a kirakatnak dolgozzunk. Legyen ez egy olyan küldetés, amit senki nem lát, csak mi magunk tudjuk. Mert most erre van szükség! Nem a nagy szavakra, nem a véleményezésre és bírálatra, azt sokkal könnyebb! Nem! Most a forradalom a szívekben kell! Hogy az emberi értékek újra biztos pilléreken nyugodhassanak… Újra ki kell magunkban alakítani, gondos, míves munkával! Időt, energiát és fáradtságot nem kímélve. Mert csak ez menteheti meg az Embert, az emberiséget a világvégétől. Egy olyan világban, ahol lenne mindenből elegendő. Lenne elég víz, elég élelem. A Föld, ha visszaadnánk neki, amit elvettünk, folytonosan ontaná nekünk amilye van. Pl. visszakomposztálással és hogy a vegyi anyagokkal nem öljük meg finom testét. Ha a gazdagok, ahol bőség, felesleg és pocsék van, megosztanák többleteiket oda, ahol hiány, éhezés, betegség és halál van. Beteg az a társadalom, ahol az egyik pazarol, a másik éhen hal. Nem győzöm hangsúlyozni, ott történik mindez, ahol lenne mindenkinek elegendő és harmóniában élhetne az ember az emberrel és ember a természettel.

Hozzál egy döntést most! Ne várakozzál! Mert kifutunk az időből. Te mit akarsz?

Generic filters
Exact matches only
Search in title
Search in content
Search in excerpt