Próbáljunk most nem engedelmeskedni. Most aztán nemet mondunk!

Próbáljunk csak nemet mondani.

“Köszönöm, nem kérek. Ma nem tudok Neked segíteni. Nem mennék el veletek a hétvégén, szükségem van a pihenésre. Nem vállalom be ezt a projektet. Nem tudom most Neked ezt kölcsönadni. Nem vagyok nyitott most az ismerkedésre.”

Hány embernek ugrott görcsbe a gyomra, ahogy csak olvasta ezeket a sorokat?
Miért volt kényelmetlen ezeket a “nem”-eket átélni?

Senkit sem bántottunk meg vele, csak nemet mondtunk bizonyos dolgokra.

Akármit is mondunk, mondhatjuk azt tapintatlanság nélkül. Az igent is. De a nemet is. Ha gondolunk valamire, úgy mondjuk, ahogy a gondolatainkban megfogalmazódott és azt is cselekedjük, akkor miért érezzük magunkat rosszul tőle?

Talán ezt hallottuk otthon?
“Fogadj szót apukának!

Édesanyád mindig segített Neked, hát ezt sem tudod Neki megtenni?
Na, ezt az utolsó falatot már csak nem hagyod ott, most aztán majd ki kell dobjam!”

Akármilyen mélyről jön is ez a feszültség, vajon mi lehet az oka, hogy nehezen mondunk nemet?
Mindig érdemes a mélyére ásni a dolgoknak, megtalálni a valódi miérteket.

Ahogy eljutok a végső miérthez, egy dolog merül fel bennem: félelem a szeretet hiányától. Ha nemet mondok, attól félek, hogy nem leszek szerethető. Nem fognak szeretni. Egyedül maradok. Nem hiszem el, hogy ha felvállalom magamat, akkor az elég lesz ahhoz, hogy szerethető legyek.

Akár evolúciós oldalról nézem, akár az egó irányából, végső soron nem akarunk egyedül maradni. 

És mégis mit nyerünk azzal, hogy idejében nemet mondunk? 

Hívek maradunk a bensőnkkel szemben.

Nyugalmat, belső békét és a belső csend megőrzését kapjuk cserébe.

Öntudatunk, önbizalmunk, önismeretünk a helyén van, hitünk az egységben tiszta és folytonos, így nem kételkedünk.

Valójában nem az a lényeg, hogy amit kimondunk az éppen igen vagy nem legyen. Az a lényeg, hogy egységben legyen azzal a rezgéssel, ami együtt hullámzik a rajtunk keresztül áramló felsőbb tudattal. Érezzük, ha ez a kapcsolat felbomlik. Nyugtalanok leszünk, zaj keletkezik a belső csend helyén, nyom a lelkünk, figyelmünk a felszínen pásztáz. Nem látjuk a fától az erdőt olyankor.

A szeretet nem mond mindig igent. A szeretet néha nemet mond. A szeretet nem ad magából többet vagy mást, mint ami. Nem is képzeli magáról azt, hogy ha többet vagy mást ad, akkor több vagy jobb lesz.

Őszintén és önzetlenül cselekedni nem azt jelenti, hogy mindig igent mondunk. Mikor így teszünk, felismerjük teljes önvalónkat. Egységben vagyunk belső, magasabb tudattal egy rezgésen lévő lényünk igényeivel és ehhez hűen kommunikálunk, majd pedig cselekszünk. Ilyen szeretetből cselekedni és szeretetből nem cselekedni is.

Tiszta, igaz, szeretetteljes döntés.

Ez jól hangzik?

Pedig ebbe beletartozik az is, ha néha nemet mondunk.

Az utolsó falatra, az udvarlóra, a családtagnak, a kollégának, a következő tárgyra.

Talán nem is olyan nehéz ez, mint ahogy először gondoltuk…