találkoztam_az_isteni_avatarral

Találkoztam az Isteni avatárral

Hála és köszönet Swaminak, hogy elvezetett az Ő ösvényére

Ateista családban születtem 1972. nyarán. Édesapám szerint nincs Isten, amit magunk gondolunk és cselekszünk, az van, nem létezik egy nálunk magasabb rendező elv.

Ebben a tudatban cseperedtem, amíg 14 éves korom körül elkezdődtek életemben a nehézségek. Kamaszkorom évei alatt kétszer öngyilkos akartam lenni, mert nem bírtam az elfojtottságot és a bezártságot. Gyakran azon kaptam magam, hogy keresek valamit. Biztonságot. Segítő erőt, menedéket. Öntudatlanul elkezdtem imádkozni, és kérni, hogy ha létezik Isten, segítsen. Néha azt éreztem, hogy valami húz a templom felé. Be kellett mennem, és ott is könyörögtem. Jó volt „Isten házában” lenni. Mindig békét találtam, és a csöndben egyszer csak elkezdtem hallani kérdéseimre a válaszokat. Mindig megnyugtatóak voltak. A válaszok a gondolataimban jelentek meg. Ma már tudom, Isten így szólt hozzám.

23 évesen egy karácsonyi napon akkor született kisfiammal együtt keresztelkedtem meg. Isten gyermeke akartam lenni. Hogy miért? Sosem kerestem a válaszokat. Egyszerűen azt éreztem, hogy a háborgó élet tengerén létezik egy békés sziget, ahol melegség és szeretet van. Nem kellett ezt megmagyarázni. Gyermekeimet is születésük után „felajánlottam” az Úrnak, hogy vezesse Ő az életüket, én pedig legyek ehhez eszközük. Teljesen átadtam magam Istennek. Másodszorra született BÁTOR nevű gyermekem 2 és fél évesen a karjaim közt halt meg. Ha nem lett volna oly erős az Istenbe vetett vashitem, nem bírtam volna a ki a fizikai fájdalmakat, az űrt, amelyet gyermekem elvesztése jelentett. Felajánlottam őt születésekor és arra kértem az Urat, vezesse őt és az történjen az élete során, ami az isteni akarattal egyező. Úgy gondoltam, ez is Isten akarata. Nem akartam felülbírálni és nem vontam kétségbe igazságosságát. Bíztam a vezetésében, bárhogy is fájt. Ez segített át. Ez a végtelen bizalom.

2006-ban hallottam először Sai Babáról. Egy iskolában, ahova mindenféle spirituális dolgot mentem tanulni, majd később tanítani. Sokat hallottam s olvastam Swami életéről, tanításairól. Midig úgy éreztem, amikor olvastam intelmeit a féktelen emberi elmével kapcsolatban, tanításait a legmélyebb bölcsességre: a bennünk rejlő isteni és emberi értékek felkutatására vonatkozóan, hogy olyan dolgokat mond, amiket én nagyon is jól tudok. Csak eddig nem emlékeztem rá. Mintha fellebbentett volna valamiféle fátylat a tudatomban. Minél többet olvastam szavait, annál inkább elmélyült bennem a végtelen biztonság és a hit, a tudat, hogy Ő mi vagyunk. Amikor tanítottam, a hallgatók gyakran kérdezték, hogy milyen érzés Indiában Swami közelében lenni. Nekem pedig azt kellett mondanom, hogy nem tudom, mert még sosem voltam. Úgy beszéltem Swamiról, hogy azt hitték, sokszor találkoztam már vele. Valójában nem is vágyakoztam kimenni hozzá, mert oly erősen éreztem itt, Magyarországon is a jelenlétét életemben, hogy nem éreztem feltétlen szükségességét annak, hogy az anyagban is megtapasztalhassam Őt, hogy fizikai formája közelében legyek. Így aztán amikor az iskola (ahol tanítottam) és a Magyarországi Sathya Sai Szervezet utakat szervezett Puttapartyba, nem is foglalkoztatott a gondolat, hogy menjek.

2008-ban aztán arra gondoltam, nem beszélhetek róla úgy a hallgatóknak, hogy nincs személyes tapasztalatom vele kapcsolatban a materiális síkon. Meg már kíváncsi is voltam arra a sokat emlegetett hangulatra, ami körülötte van. Így hát rászántam magam. Úgy indultam neki az utazásnak, hogy de jó lesz egy kicsit kiszakadni a hétköznapok kemény feladataiból és egy kicsit békében, csendben üldögélni a mandírban, befelé figyelni, és érezni, hogy megnyugszanak a gondolataim, nincs rohanás, hogy pihenhet a test és pihenhet a lélek. 1 hónapra érkeztünk Puttapartyba. Az első napok azzal teltek, hogy szívtam magamba India és Swami illatát, próbáltam befogadni a rengeteg új élményt, egy más nép kultúráját. Aztán hamar ráébredtem: nincs pihenés, Swami itt is adja a kemény leckéket, a feladatokat. Egy pillanat alatt azon találtam magam, hogy kihúzott a magyarok soraiból, hogy alakítsunk egy kórust, énekeljünk a mandírban egy koncert keretén belül és én legyek a karmester. Hihetetlen volt számomra is, hogy nem ijedtem meg a feladattól, pedig azt sem tudtam, hogy kell vezényelni. Igaz akkor már 15 éve volt, hogy énekeltem egy zenekarban, de az mégsem ugyanaz, mint egy zenei vezetés és vezénylés. Azt éreztem, hagynom kell magam, hogy vezessen, biztos meg van az oka, hogy miért pont ezt a feladatot adta nekem. Nyitott voltam hát minden próbatételére. A kemény próbatételekre nem is kellett sokat várni, hiszen amikor nemzeti koordinátorunk bejelentette a magyar csapatnak, hogy én fogom vezetni az éneklést, én választom ki és tanítom be a dalokat, valamint én fogok vezényelni, már meg is kaptam az első leckét: többen voltak akkor Puttapartyban a magyarok közül, akik karmesterkedtek már, vagy épp énektanárok és tudták a vezénylés praktikáját. Azonnal elkezdtek támadni, hogy miért pont én, amikor én nem tudok semmit ezzel kapcsolatban. Aztán támadtak folyamatosan a dalválasztásokért., és így tovább. Azt éreztem, hogy amikor kiállok az emberek elé és elkezdem velük a zenei munkát, ahányan (kb. 150 fő) velem szembe ülnek, annyi arcát mutatja felém az ego. Tudtam, Swami éppen most tanít arra, hogy a saját egomat, elmémet döntsem igába, szelidítsem meg, akár egy vadlovat. Így hát figyelmemet nem mások egojára összpontosítottam, hanem elkezdtem dolgozni a magamén. Nagyon nagy terhet éreztem a vállamon. Minden pillanatban úgy éreztem agyon nyom. Legszívesebben lázadtam volna: én ezt nem csinálom tovább! De a tudatom, melynek kapuja Isten felé volt kitárva, mindig megzabolázta a bennem rakoncátlankodó vad lovat.Tudtam, pont ezért adta Swami nekem a feladatot. Azt akarta, fejlődjek, dolgozzak magamon. Tanuljam meg elviselni a támadásokat és szelíd szeretettel kezelni őket. Hatalmas belső lelki csatáim megnyilvánultak a testemben is: 40 fokos lázam lett, éjjel nappal virrasztottam, nem tudtam aludni, olyan beteg lettem. Enni sem tudtam, egy falatot sem, teljesen legyengült a testem, napok alatt több kilót lefogytam. A gyengeségtől és a kimerültségtől remegett minden tagom. Kórházba is kerültem. Ott egy nővér azt mondta, ne törődjek semmivel, én csak Swamira figyeljek. De vajon honnan is tudhatta, hogy min megyek éppen keresztül? Biztos voltam benne, hogy Swami szól rajta keresztül nekem. Hiszen Ő mindenütt jelen lévő. Otthon is gyakran tapasztaltam, hogy más emberekkel való beszélgetés folyamán kaptam tőle „üzeneteket”. Mindig beszél hozzánk, csak tudnunk kell meghallani a hangját.

Meg kellet tanulnom legyőzni a fizikai testem. Meg kellett tapasztalnom, hogy a feladatom legyen az első, amire figyelek. Ami a testemben történik, az nem legyőzhetetlen, sőt, uralható, hiszen a testem azt teszi, amit a tudatom akar és közben a lelkem állapotáról a betegségen keresztül küldi a jelzéseket, mit  nem teszek jól. Igyekeztem is leküzdeni a bennem feszülő lázadásokat, minden nap kétszer gyűltünk össze próbálni a magyar csapattal, és én minden erőmet összeszedve kiálltam az emberek elé, dolgoztam, tanultam a vezénylést, aztán a próbák végén, beomlottan az ágyba.

Swami csodás „mestert” küldött, hogy tanáromként oktasson a vezénylés fortélyaira és vezessen a lelki erősödés útján: Paul Erhard személyében, aki ott élt Puttapartyban családjával. Paul a coloradoi egyetem basszus tanszékén tanított és most feleségével Swami zenei iskolájában tanítja zenére a fiatalokat. Minden áldott nap gyakoroltuk a karmesteri mozdulatokat, a ritmizálást, a zene belső érzékelését, és a legfontosabb feladatot: Isten megtapasztalását a zenén keresztül. Napról-napra egyre erősebb lettem, éreztem Swami erejét a szívemben, egyre magabiztosabban vezettem a magyar kórust. Az emberek is egyre inkább kezdtek tisztelni, és hallgatni rám. Ahogy megtaláltam magamban az erőt, úgy került egyre inkább helyére az önbizalmam. Megértettem Swami üzenetét és tanítását a feladatban: az önbizalom az Istenbe vetett bizalmat jelenti. Ha bízok Istenben, akkor tudom, hogy azért ad nekünk feladatot, mert tudja, hogy képesek vagyunk rá, és hogy a képességet, az erőt a nehézségek megoldásán keresztül mi is felfedezhessük, megtapasztalhassuk magunkban. Tehát: csak olyan feladatot ad, amire képesek vagyunk, ezért ne azt nézzük, hogy megoldásának elején azt érezzük, nem tudjuk megoldani, hanem legyünk türelemmel, szorgalmasan és kitartóan dolgozzunk és amikor végére érünk a feladatnak, mi magunk is ráébredhetünk: megoldottuk, képesek voltunk rá. És ő ezt előre tudta. Azért adta a feladatot, hogy mi is megtudhassuk magunkról. És ha tudatosan éljük át életünk során a feladataink adta nehézségeket folyamatosan új és új felismeréseket kaphatunk, fejlődhetünk, erősödhetünk Istenben és tisztulhatunk jellemünkben, mint Ember.

Lassan közeledett a pillanat: nem tudtuk pontosan, mikor üzen Swami, hogy énekelhetünk előtte és a hívők előtt a mandírban, napról-napra erősödött az izgalom, vajon mikor „menni kell”, készen leszünk-e már. Rájöttem arra is, nem az a lényeg, az ember mikor érzi magát késznek egy-egy feladatra, az a fontos, Isten mikor érez minket késznek. Vártam, vártuk a jelzést. Az utolsó napok teltek már az ottlétünkből, amikor Paul egyik délután szaladt hozzánk: az ebédlő fölötti teremben lesz a koncert, nem a mandírban és filmre veszik Swami stúdiós szakemberei. Néhányan a magyar csoportból csalódottak voltak, nem erre számítottak, hiszen Swami személyesen jelen sem lesz. Ismét felismertem a feladatot: meg kellett nyugtatnom mindenkit, és tudatosítani az emberek szívében: Swami jelen lesz, Ő mindig jelen van, nem a fizikai testére kell koncentrálnunk. Neki kell énekelnünk. Tiszta szívből, örömmel. Valahol mélyen éreztem, mindez azért történt így, mart a csapat még nem állt készen. Nem a zenei felkészülltségről van szó, hanem a lelki felkészültségről. Nem voltunk még megérve arra, hogy az elmét teljesen félre téve a szív folyóján úszva, Istent átölelve, boldogan énekeljünk. Tudtam, nem az eredmény a fontos, az út, amit bejártunk a tanulás folyamán. Az volt Swami ajándéka számunkra, számomra. Többek lettünk általa. A zene volt az eszköz, amely által tanított bennünket. Hála drága Swmaminak, többek voltunk, sokkal-sokkal többek hazainduláskor, mint mikor megérkeztünk Puttapartyba.

Hazaérkezésünk után rögtön kitűztük a célt: 2009-ben újra megpróbáljuk, hogy Swami előtt énekelhessünk. Fontos munka kezdődött ekkor a magyarországi Sai Szervezet életében, vagy talán folytatódott…

            1 éven át gyakoroltunk. Összegyűltünk az ország minden területéről a fővárosban szinte minden hónapban. Időről időre egyre kerekebbé, egyre szebbé és színesebbé vált a koncert-anyag. Igyekeztem úgy összeállítani a programot, hogy bemutathassuk: országunk minden zenei stíluson keresztül képes Istenhez, Istenről énekelni, legyen az pop, rock, templomi ének, vagy népdal. Csodás anyag állt össze. Minden próba alkalmával feltöltődtünk. Számomra külön csodálatos élmény volt megtanítani olyan embereket kórusban énekelni, akik közül sokan soha nem énekeltek még nyilvánosan, vagy a hallásuk, hangjuk sem volt tökéletes. Azt gondolom: ha a hang a szívünkön keresztül szólal meg, akkor benne van Isten is és tökéletesen szólal meg. Ezt mindannyian meg is tapasztalhattuk. Az emberi jellemek is szépen, lassan összecsiszolódtak a kórus közösségén belül. Ahogy az emberi értékek kezdtek kiemelkedni az elme és az ego kusza dzsungeléből, úgy érett meg szép lassan munkánk gyümölcse is.

          

  2010 februárjában újra útnak indultunk Puttapartyba. 1,5 éves gyakorlás után úgy éreztük felkészültünk arra, hogy Mennyei Atyánk színe és majd 50.000 ember előtt végre bemutathassuk a magyar kórus munkáját, hogy felzenghessenek a magyar dalok Swami mandírjában. Csak bízni tudtunk benne, hogy ezt Swami is így látja. Megérkezésünk után szinte azonnal kértünk próbatermet és gyakoroltunk. Külön tartottam próbát minden nap a kórusnak és a zenekarnak is, hiszen fontosnak tartottuk, hogy élő zenével adjuk elő az énekeket. Most már könnyedén vezettem a kórust, lazán vezényeltem, csak a közös éneklésre kellett koncentrálnom és a finomításokra. Egy nap dharsanon Swami kiemelte a magyarok fegyelmezettségét, nyilvánosan megdicsért bennünket. Ekkor arra gondoltam: a zene és Isten megtanított minket a jellemformálás útján felemelkednünk. Aztán nem sokkal később bejelentették: 2 nap múlva koncertet ad Magyarország kórusa a mandírban. Mindenkinek a torkában dobogott a szíve a boldogságtól. Én nyugodt voltam: csak azt történik, amit Swami akar. Minden dharsanon imádkoztam, hogy vezessen engem, segítsen, hogy az ő akarata érvényesüljön rajtam keresztül, ne én vezessem a kórust, hanem rajtam keresztül ő. Igyekeztem teljesen átadni magam az Ő vezetésének. Eljött a pillanat. Ott ültünk gyönyörű magyar népviseletben, magyar nyakkendőben Swami előtt. Vártuk a pillanatot, amikor felemeli karját és int: elkezdődhet…

Aztán elkezdődött. Én felálltam. Nem tudtam pontosan, hogy kell viselkednem, nem voltam még ennyire a közvetlen közelében, de ebben is igyekeztem a szívemre hallgatni. Ránéztem, és ebben a pillanatban elkezdtem  a gondolataimban hallani a hangját. Bólintott és azt hallottam a fejemben, hogy „kezdheted”. Felllendült a karom és felcsendült az első dal. Mikor véget ért az első magyar ének, tapsvihar dördült fel a mandírban. Hihetetlen élmény volt azt a rengeteg ember arcát látni, sokaknak könny szökött a szemébe. Mindenki ült, én álltam egyedül az egész mandírban és szemem átláthatta a tömeget. Érezhetőek voltak a megvastagodott energiák: olyan érzés volt, mintha a több ezer ember szíve a magyar szívekkel együtt dobbant volna. Én Swami felé fordultam, önkéntelenül térdre omlottam, lehajtottam a fejem, mintegy hálaként, hogy itt lehetünk. Együtt. Vele. És neki énekelhetünk. Ha csak ennyi lett volna is felemelő élmény lett volna. De ő bólintott, hogy mehet tovább. Így énekeltük végig a teljes palettát. Volt 2 ráadás dal is. Ránéztem Swamira és a gondolat útján „beszélgetve” megértettem: mehetnek a ráadás dalok is. A mandírban egyre emelkedettebb lett a hangulat. Én úgy éreztem, ringok a zenével és Swami a kezében tart. Olyan érzés volt, mintha hazaérkeztem volna, mégis egy természetes állapot volt, hogy ott vagyok vele. Ismerős volt az érzés, hiszen Magyarországon is vele voltam. Szinte utólag egy kicsit szégyelltem is magam, hogy nem okozott akkora extázist az Ő fizikai megtapasztalása. Aztán rájöttem: ez a jó. Hiszen mindenütt jelen van: a hétköznapokban, az ünnepeken, a munkámban, a családomban, a gyermekemben, a férjemben, bennem, mindannyiunkban…

Aztán visszaültem a helyemre még kérte, hogy bhajanokat is énekljünk, amikből fel is zengett egypár. Aztán már a mandír is énekelt velünk, mígnem átvették a mandíri előénekesek a vezetést és folytatódott a dharsan. Aztán Swami maga elé intett. Ott térdeltem előtte, emlékszem, egymás kezét fogtuk. Ő nézett a szemembe, mosolygott és folytak a könnyei. Azt kérdezte: „Ki vagy Te?”. Gondolkodás nélkül mondtam, amit éreztem: „Én Te vagyok”. Olyan érzés volt, mintha mindent „megbeszéltünk volna” abban a pár percben. Hirtelen annyi minden világos volt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy felmorajlik a mandír. Akkor láttam, hogy Swami kis kezével apró köröket rajzol a levegőbe és egy szempillantásnyi idő alatt ott lógott a kezében egy aranylánc, amit a nyakamba akasztott. A medál egyik felén az ő tökéletes képmása, a másik felén pedig az Ohm jel volt. És ami ezután következett, az maga volt hihetetlen csoda: ahogy a dharsan végén mentünk kifele a mandírból az emberek kígyóztak felém. Öleltek, csókoltak, leborultak előttem. Szerettek volna megérinteni engem és a nyakláncot. Betegek jöttek oda tolókocsival, indiai nők édességet, fagylaltot hoztak nekem. Öleltek, csókoltak, sírtak. Én is sírtam velük. Alig győztem felemelni és átölelni az előttem leboruló embereket. És folyton csak azt mondtam nekik: „miért csináljátok, hisz mindannyian ugyanazok vagyunk. Én si ugyanaz vagyok, mint ti!” De nekik mégis oly megfoghatatlan csoda volt, hogy Swami materializált nekem. Azt mondták, kiválasztott vagyok. Én meg csak azt éreztem, hogy egy ugyanolyan ember, mint bárki más. Felemeltek engem, de akkor is tudtam, hogy az ego ezt talán hatalomnak érezhetné, de én egyszerűen igyekeztem EMBER maradni. Aztán mikor a szállás bejárata elé érkeztem, emberek jöttek oda hozzám különböző nemzetekből és mindenki velem szeretett volna fényképezkedni. Ez a nap csodás beteljesedés volt mindannyiunk számára. Másnap este a szomszéd szobákból hallottuk, hogy az oroszok az egyik általunk előadott magyar dalt énekelték. Jó érzés volt. Köszönöm Neked drága Swami a kemény munkát, a feladatot, amelyben fejlődhettem! Sokat tanultam az úton: még több alázatot, magabiztosságot, vezetői erőt és határozottságot, elfogadást, feltétel nélküli szeretetet. Köszönöm, hogy dolgoztál rajtam, faragtál, formáltál, mint szobrász az alkotását. Alázattal fogadom az összes nehézséget, amit adsz, mert tudom. Értem van! Minden nehézség és feladat ajándék! Ezt fontos tudnunk.

2 nap múlva egy újabb koncertet kellett adnunk, egy teljesen új koncert anyaggal, amire egy estém volt összeállítani és 2 délutánom betanítani. Csodálatosak voltak a magyar emberek, mert közösen, összefogással, bátorsággal és igaz hittel adtunk egy második, az elsőnél nem kevésbé sikeresebb koncertet. 1 nap alatt meg is jelent dvd-n és a könyvtárban vásárolták az emberek.

            Azóta eltelt 1,5 év. Most sincs kevesebb nehézség az életemben, mint azelőtt volt, de mindig Swami szemét látom magam előtt, ahogy térdelek előtte: folynak a könnyei és közben mosolyog rám. Tudja: nehéz az életem, de bátran, erősen állom a feladatok adta nehézségeket. Azóta még többet dolgozott rajtam, s én, mint jó tanítványhoz illik, fejet hajtva teljesítem kihívásait, megtanulva az örök törvényt: „Ami nem öl meg, az megerősít!”.

            Drága Uram! Kedves Swami! Köszönöm Neked a családomat, drága Páromat, gyönyörű Fiamat, a munkámat, az Életemet és hogy megérinthettem általad a zene szárnyán az embereket. Köszönöm a segítőket, a barátokat, és az Utat, melyet bejárhatok az életemben, hogy mindenben megtalálhassalak!

Ohm Sai Ram

Mert vannak csodák….

 

 

 

 

 

 

 

a materializált nyakalánc

koncert

 

 

 

 

 

 

 

…Isteni energiákkal

Generic filters
Exact matches only
Search in title
Search in content
Search in excerpt